HEllo HEllo,
Igazából itt ülök az újonnan átrendezett koliszobánkban és gondoltam írok pár sort. Annyira állat lett a szoba. így már simán tudok ágyból is netezni és valahogy az egész tök barátságos lett. Örülök most ennek.
Amúgy ma elég érdekes napom volt. Teljes káosz és zűrzavar uralkodik a fejemben. Ma megint hihetetlenül rosszul éreztem magam, percenként jött rám a sírógörcs és nem tudtam ellene mit tenni. Borzasztó érzés, ha az ember igazán szeret vkit. Azt hiszem nálam ez áll jelenleg fenn... Nagyon tud fájni, ha le se szarja a másik a fejedet és tényleg egy érzéketlen tuskó. Nem tudom mit kellene csinálnom, hogy végre ne úgy gondoljak rá. Ezen sajnos semmi más nem segít csak az idő. Lehetne már két hónappal később...
Igazából az utóbbi hetekben rengeteget gondolkodtam róla, rólam és erről az egészről. Rájöttem arra is, hogy mekkora egy önző idióta vagyok, mert nem tudom ezt elfogadni. De mindegy. Ilyen vagyok. Habár erről nem teljesen én tehetek. Legutolsó találkozásunkkor én tényleg tartottam magam az egyezséghez. Nála aludtam, mégsem értem hozzá egy ujjal sem. Ő volt az aki éjjel hozzám bújt, és ő folytatta az egészet reggel. Hát így persze hogy nehéz elfelejteni... Ha nem érez semmit, akkor meg miért csinál ilyeneket? De most komolyan. Jó persze nem mondom, hogy nem esett jól, és azt sem hogy nagyon tiltakoztam. De így hogy felejtsem el?! Egyszerűen akarom és kell nekem. Kell az hogy reggel mikor felkeltünk együtt kávézzunk, kell az, hogy egész éjjel csak beszélgessünk és kell az is, hogy érezzem, ahogy hozzám ér. De nem lehet. Ez feldühít és nagyon szomorúvá is tesz. Azt hiszem nem most kellett volna vele találkoznom. Vagy lehet egyáltalán nem is kellett volna? Meg kellett volna maradnia annak az elérhetetlen álomképnek, ami már kb 3 éve az. Csak ezzel az a baj, hogy sokkal több és sokkal jobb, mint ahogy azt valaha is képzeltem. Ezért rossz ennyire most nekem.
Tegnap voltam colnál. Odabújt hozzám, de igazából csak mint egy jóbarát. Semmit nem akart, de azt gondoltam most nekem is jól fog esni ha megölel valaki. Tudjátok mi történt? Úgy érzetem, mintha egy darab kő mellett feküdnék, és csak annak a bizonyos illetőnek az arca volt előttem és az, hogy milyen az amikor ő ölel meg. Hát normális ez. És az normális, hogy ez a valaki tudja mit érzek és ennyire hideg. Még csak egy pici sajnálatot sem veszek észre rajta. Hihetetlen. Hogy lehet valaki ennyire hideg a másik ember nyomorával kapcsolatban? Ez nem az, hogy nem empatikus... ez valami sokkal durvább. De a legrosszabb, hogy még ezt is elnézem neki és nem tudok rá haragudni...
Amúgy ma elég érdekes napom volt. Teljes káosz és zűrzavar uralkodik a fejemben. Ma megint hihetetlenül rosszul éreztem magam, percenként jött rám a sírógörcs és nem tudtam ellene mit tenni. Borzasztó érzés, ha az ember igazán szeret vkit. Azt hiszem nálam ez áll jelenleg fenn... Nagyon tud fájni, ha le se szarja a másik a fejedet és tényleg egy érzéketlen tuskó. Nem tudom mit kellene csinálnom, hogy végre ne úgy gondoljak rá. Ezen sajnos semmi más nem segít csak az idő. Lehetne már két hónappal később...
Igazából az utóbbi hetekben rengeteget gondolkodtam róla, rólam és erről az egészről. Rájöttem arra is, hogy mekkora egy önző idióta vagyok, mert nem tudom ezt elfogadni. De mindegy. Ilyen vagyok. Habár erről nem teljesen én tehetek. Legutolsó találkozásunkkor én tényleg tartottam magam az egyezséghez. Nála aludtam, mégsem értem hozzá egy ujjal sem. Ő volt az aki éjjel hozzám bújt, és ő folytatta az egészet reggel. Hát így persze hogy nehéz elfelejteni... Ha nem érez semmit, akkor meg miért csinál ilyeneket? De most komolyan. Jó persze nem mondom, hogy nem esett jól, és azt sem hogy nagyon tiltakoztam. De így hogy felejtsem el?! Egyszerűen akarom és kell nekem. Kell az hogy reggel mikor felkeltünk együtt kávézzunk, kell az, hogy egész éjjel csak beszélgessünk és kell az is, hogy érezzem, ahogy hozzám ér. De nem lehet. Ez feldühít és nagyon szomorúvá is tesz. Azt hiszem nem most kellett volna vele találkoznom. Vagy lehet egyáltalán nem is kellett volna? Meg kellett volna maradnia annak az elérhetetlen álomképnek, ami már kb 3 éve az. Csak ezzel az a baj, hogy sokkal több és sokkal jobb, mint ahogy azt valaha is képzeltem. Ezért rossz ennyire most nekem.
Tegnap voltam colnál. Odabújt hozzám, de igazából csak mint egy jóbarát. Semmit nem akart, de azt gondoltam most nekem is jól fog esni ha megölel valaki. Tudjátok mi történt? Úgy érzetem, mintha egy darab kő mellett feküdnék, és csak annak a bizonyos illetőnek az arca volt előttem és az, hogy milyen az amikor ő ölel meg. Hát normális ez. És az normális, hogy ez a valaki tudja mit érzek és ennyire hideg. Még csak egy pici sajnálatot sem veszek észre rajta. Hihetetlen. Hogy lehet valaki ennyire hideg a másik ember nyomorával kapcsolatban? Ez nem az, hogy nem empatikus... ez valami sokkal durvább. De a legrosszabb, hogy még ezt is elnézem neki és nem tudok rá haragudni...
Üdv.
Sora
Sora
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése